Mandulás sült alma - gyümölcs tea

Infúzió és tea íz

A gyümölcstea, amelyet mi Mandulás sült almának neveztünk el, méltó a nevéhez. A napsütötte színű főzet illata messzire száll, íze pedig olyan, mint a vajban enyhén megpirított alma, mandulával megszórva és vanílialikőrrel megkoronázva. Egyszóval nagyszerű csemege a hétköznapokra és az ünnepekre.

A tea eredete

Mióta ismerjük valójában az almát? Több ezer éve! Az első almafák a mai Kazahsztán és Kína határán, a Tian Shan-hegységben nőttek, a Malus sieversii „vad” változatában. Onnan fokozatosan elterjedt a Földközi-tenger, Perzsia, Egyiptom és Európa felé a kereskedelmi útvonalaknak és a Selyemútnak köszönhetően. Az alma nagyon népszerű volt az ókori Görögországban és Rómában. A görögök még termesztették és nemesítették is, hogy új fajtákat hozzanak létre. A rómaiak terjesztették el az almatermesztést egész Európában, különösen a mai Franciaország, Németország és Nagy-Britannia területén. A középkorban az almafák az európai kertek és kolostori gyümölcsösök gyakori elemeivé váltak. Hírnevüket szerzetesek terjesztették, akik más fajták nemesítésének és a termesztési módszerek dokumentálásának szentelték magukat. Az alma csak a 17. században, az európai telepesek megérkezésével került Észak-Amerikába - az első almafát Bostonban ültették el.

Ma világszerte több mint 7 500 almafajta létezik, és bár az egyes fajták között nagy különbségek lehetnek, még mindig nagyon népszerűek. Remek ízük mellett magas a vitamin- (C, K, B6, B6, A, E), ásványi anyag- (kálium) és rosttartalmuk is. A konyhában frissen, gyümölcslevekben, desszertekben, köretként, szárított formában vagy hagyományos ételek részeként használják.

A mandula, a Mandulás sült alma tea második alapvető összetevője szintén hosszú és lenyűgöző történelemmel rendelkezik. Az első említések Perzsiából és Mezopotámiából származnak, ahol már 4000 évvel ezelőtt is termesztettek mandulafákat.

A mandula fontos szerepet játszott az ősi civilizációkban. Az egyiptomiak és a föníciaiak például a szerencse szimbólumának tekintették. Egyiptomban a mandulát a temetési szertartásokhoz társították - a kutatók még Tutanhamon sírjában is találtak belőle. Az ókori egyiptomiak úgy vélték, hogy a mandula a halál utáni életet erősítő táplálék. A rómaiak a mandulát nászajándékként használták, mert a termékenység szimbólumának tekintették. Az esküvői mandulaajándékozás hagyománya a mai napig fennmaradt, ahol gyakran a szerencse és a jólét szimbólumaként adják.

A mandula a mandulafa (Prunus dulcis) gyümölcse, amely a Közel-Keleten és Délnyugat-Ázsiában, különösen a mai Irán, Szíria és Palesztina területén őshonos fa. Manapság a mandulát főként száraz és meleg éghajlatú területeken termesztik, a legnagyobb termést Kaliforniában állítják elő. További jelentős termelők Spanyolország, Irán, Marokkó és Olaszország.

Tápértékét tekintve a mandula úgynevezett szuperélelmiszer. A rostok, a fehérje és az E-vitamin mellett magnéziumot, foszfort, kalciumot, káliumot és vasat is tartalmaz. Az egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírsavak forrásaként is nagyra értékelik. A mandula fogyasztható nyersen, pirítva, saláták, desszertek vagy ételek részeként, illetve felhasználható mandulatej, mandulaliszt vagy mandulavaj készítéséhez.